"...kulcsfontosságú különbség Buddha erőszakmentessége és a pacifizmus között, hogy az erőszakmentesség nála folyamatos, átható  és mindennapi törekvés."

Írta: Paul Fleischman

(III-IV-V. fejezet, forrás: Vipassana-hírlevelek, 2009)

 

III. rész

Buddha tanításaiban alapvető az akarat, avagy a kamma elve (gyakran karma a fordítása). Életminőségünk döntéseink eredménye. Minden nagyobb döntés maga után von kötelezettségeket, korlátozásokat és következményeket.

Bár a következmények nem tartanak örökké – mert a kammától meg lehet szabadulni, bár ez több, akár millió életet is igénybe vehet! –  az, aki elfogadja a királyi rangot vagy katonának áll, elfogadja a szerepéből fakadó felelősséget is. Jó király lehet, és javíthat a saját sorsán azáltal, hogy biztonságot ad alattvalóinak és igazságos velük, sőt meditálhat is, miáltal előre léphet a Dhamma ösvényén, de nem tarthat igényt egy „Bhikkhu” kiváltságaira. Buddha kimondatlanul is arra kér mindnyájunkat, vizsgáljuk meg az életünkben alapállásunkat és legmélyebb választásinkat.

Buddha szerint egy tanítvány, aki az ő ösvényének kötelezte el magát  értelemszerűen erőszakmentességet gyakorol, de azok, akik nem ezt az alapállást választották, betölthetnek vagy be kell tölteniük más társadalmi szerepeket, és így más elveket kell követniük. Buddha tanításai arra hívnak fel mindnyájunkat, állapítsuk meg, vajon érettek vagyunk-e felvállalni annak az életnek a felelősségét és a korlátozásait, amit egy elkötelezett Dhamma gyakorló él.

Éppen az előzőek miatt, bár Buddha sohasem mondta régi tanítványának, Pasenadi királynak: adja fel trónját, amikor az agg király érezte halála közeledtét, Buddha kérdéseinek segítségével, erre a következtetésre jutott: „Nincs értelme és haszna már csatáknak, ha az ember öreg és a halál közeleg ... mi mást tehetnék, mint hogy a Dhamma útján járok?” Különböző választások helyénvalóak különböző embereknek, és ugyanannak az embernek is különböző életszakaszokban. Buddha elismerte és támogatta Pasenadit egész uralkodás alatt. A megbecsülés kölcsönös volt: a király is elismerte őt, és mindvégig kitartott Buddha tanítványaként, mialatt a királyi előjogokat gyakorolta és a királyi feladatokkal volt elfoglalva. Tette ezt mindaddig, amíg saját belátásnak és akaratának következményeként új szinten megérett benne a Dhamma-elkötelezettség és az erőszakmentesség.

Az erkölcsi elveket egész életükben gyakoroló, naponta meditáló és tudatukat tisztító, komoly, elkötelezett meditálóknak adta Buddha ezt a sokat idézett, megdöbbentő vezérelvet az erőszakmentességről:

„Még hogyha rablók és útonállók kétélű fűrésszel fűrészelnék is le egyik tagotokat a másik után; amelyikőtök ettől haragra gerjedne lelkében, az nem követi az én tanításomat.”(Majjhima 21. (ford. Vekerdi József)) Vegyük észre, hogy ez a híres passzus nem zárja ki a szakszerű és határozott önvédelmet, amely mentes a gyűlölettől.

Az elkötelezett meditáló nem csak erőszakmentes, hanem tanúságtevője is az erőszakmentesség lehetőségének a mindennapi életben. Ez fejeződik ki „a jó útján végzett tevékenységben”, ahogy azt Buddha a Hadvezérnek javasolta. Cselekedeteiben és beszédében az elkötelezett meditáló igyekszik a legkevesebbet ártani minden lénynek, minden helyzetben. Ugyanakkor az egész életében Dhammát gyakorló ember nem pályázik politikai vezető szerepre. Az ő tanúságtétele személyes, példaértékű és nyilvános, de nem hatalomvágyó, vagy saját célokat szolgáló. Buddha két kulcsfontosságú kötelességet rótt magára és követőire: soha ne beszélj világi előnyök érdekében, és soha ne hivatkozz magadra.

A vállalt pozícióknak megfelelően különböző viszonyulások alakulnak ki az erőszakmentességhez. Az elkötelezett meditáló tisztítja a tudatát, így minden erőszak lehetetlenné válik számára, de nem ítéli el automatikusan a kormánytisztviselőt, aki szorgosan keresi a igazságosságot, miközben megvédi a társadalmat az erőszaktól, amihez alkalmanként erőt kell alkalmaznia. Amikor azt kérdezték, hogy egy bírónak meg kellene-e tagadnia a halálbüntetést, Goenka azt válaszolta: a bírónak fenn kell tartania a törvény által előírt bírói tevékenységet, miközben tennie kell azért, hogy hosszútávon megszűnjön a halálbüntetés.

A Dhamma nem eszmerendszer, hanem eszközkészlet, amivel tudatosíthatjuk saját szándékainkat, felelősségünket, érzéseinket és viselkedésünket, annak érdekében, hogy ezeket az erőszakmentességnek megfelelően alakíthassuk képességünk és tehetségünk szerint. A komoly Dhamma-gyakorlók mint csoport az erőszakmentesség mellett tanúságot tevők olyan önkéntes csapatát alkotják, akik ellensúlyt képeznek az őket körülvevő reagáló társadalommal szemben

IV. rész

Közmegegyezésen alapuló bölcsességet visszhangzott Freud, amikor azt írta: a civilizáció jól viselkedésből áll az emberi tudat csökönyös tudatalatti folyamatainak ellenében. Buddha kilépett a konvencióból, és azt hangoztatta, hogy az igazi cél a tudat, nem pedig a viselkedés megváltoztatása. Számára az erőszakmentesség alapvető szabály, ebben teljesedik a meditatív élet, mint az egyéni választás és helyzet, valamint az állandó, helyzettől független létezés terméke.

Egy másik kulcsfontosságú különbség Buddha erőszakmentessége és a pacifizmus között, hogy az erőszakmentesség nála folyamatos, átható  és mindennapi törekvés. Bármely háború előtt és után, az erőszak kitörése előtt és után a Dhamma-tanítvány, az elkötelezett meditáló erőszakmentes életet él minden lénnyel szemben, legyen szó akár barátokról, ismerősökről, állatokról, fákról, vagy akár ételekről. Sőt „még attól is tartózkodik, hogy ártson egy magnak vagy egy növénynek”. A Dhamma-tanítvány mindig keresi, hogyan árthat a legkevesebbet. Tény, hogy a sebésznek bele kell vágnia a páciens testébe, a rendőrnek le kell tartóztatnia a fegyveres rablót, a tanárnak meg kell fegyelmeznie az engedetlen diákot. Családfenntartó életének bizonytalan nehézségei közepette és a közbeszéd kétértelmű közegében, a Dhamma tanítvány rákényszerülhet, hogy nehéz döntéseket hozzon, népszerűtlen, nemtetszést kiváltó álláspontra helyezkedjen. Ugyanakkor meghívást kap arra, hogy felismerje mindannak a bonyolultságát és bizonytalanságát, ami azoknak a vállát nyomja, akik döntéshozói pozíciót vállaltak egy zűrzavaros, szenvedéssel teli világban. De aki a Dhamma elkötelezettje egész életében, megérti: minden pillanat célja, hogy magában empátiát és együttérzést fejlesszen ki, és visszaszorítsa a haragot és gyűlöletet.

Ez a kétrétegűség szerves része Buddha tanításának: képességeinket kiaknázó, legelőnyösebb életvitel kifejlesztése, mely mentes minden megtorlás utáni vágytól és egyénieskedéstől. Az erőszakmentesség csak felszíni rétege a szeretettel és együttérzéssel teli szívnek. Alig néhány ember mondhatja becsülettel, hogy ő nem érez semmi mást, de a Buddha ösvényén haladó tanítvány részére, a Dhamma gyakorló számára, minden egyes pillanat végcélja a tiszta szív: nem számít, hogy a valódi érzéseiben hány ezerszer nem sikerült ezt az eszményképet érvényre juttatnia.

A szándék középpontba állításával a Dhamma ráébreszti a gyakorlókat arra, hogy ne csak cselekedeteiket, hanem saját tudatállapotukat is folyamatosan tudatosítsák. Ami nemes tartózkodásnak tűnik a megtorlástól, lehet hogy csak félelem vagy eredményes taktika. Ami támasz nélküli emberek erőteljes védelmezésének tűnik, az lehet hogy csak egót erősítő agresszió. Buddha szándék-elsőbbségi tanából következik, hogy megfelelő szerep juthat a jó szándékú kényszernek, ahogy ezt Dr. Olendzki kimutatta a „Hogyan cselekedjen a szülő, ha kisgyereke fuldoklik egy kavicstól” c. Buddha vitában. Ebben az esetben a vérontás és együttérzés egyszerre van jelen. Az erőszakmentességbe belefér az olyan kemény cselekvés, melyet a törődés és a gondoskodás szándéka motivál.

A Buddha ösvényének elkötelezett tanítvány számára alapvető, hogy nem csak az öléstől tartózkodik, hanem attól is, hogy másokat ölésre bátorítson. Buddha ezt a kérdéskört a vegetarianizmussal kapcsolatban fejtette ki. Itt az ösvény némileg ellentmondásos tanácsokkal van kikövezve: bármilyen ételt kínálnak, fogadd el, ugyanakkor ne ölj állatot, és ne is légy megölésének kiváltó oka. A követendő viselkedési mód szerinte: soha ne edd meg annak az állatnak a húsát, amelyiket szándékosan, miattad öltek meg, mivel ez másokat arra bátorítana, hogy öljenek, de ha a hús már ott van az ételben, amit nem kifejezetten neked készítettek, de most téged kínálnak meg vele, akkor egyszerűen fogadd el, amit adnak, úgy ahogyan van.

Ez a különös példa egyszerre mutatja: mennyire fontos, hogy ne idézzük elő  mások megölését, és ennek pragmatikus és rugalmas értelmezését is. Hogy alkalmazzák ezt Buddha azon követői, akik rendőröket vagy katonákat bátorítanak a polgári rend megvédésre vagy másokat arra bátorítanak, hogy öljenek valakinek a felhatalmazása alapján? Ennek megfelelően, ha a Dhamma gyakorló passzívan lehetővé teszi, engedélyezi vagy megkönnyíti az erőszakot, bátorítja-e az erőszak elkövetőt a romboló és rossz irány követésére?

A Buddha által hirdetett erőszakmentesség ösvénye személyiségünk alapos vizsgálatán vezet keresztül minket. Nincs kész válasz, rendszeres meditációval, a legmélyrehatóbb eszközünkkel keressük, hogyan kerüljük el az ölést, és legyünk szószólói az erőszakmentes, de nem passzív Dhammának. Függetlenül annak mértékétől, hogy valaki mennyire vonja ki vagy tartja távol magát az erőszakos életmód alól, terjedjen az a katonai szolgálatot megtagadásától a Dhamma elkötelezett követéséig, Buddha cselekedetei és beszédei által adott válasza egyértelmű: erőszakmentességet hirdetett a maga teljességében, nem korlátozta ezt a politikai tevékenységre és nem engedett egyedi elbírálást. Példamutató életmódja által, önuralmán keresztül, szóbeli magyarázatokon segítségével Buddha követője a jó nevében cselekszik.

A Páli Kánonban található történelmi feljegyzésekből kiderül, hogyan találta meg Buddha a középutat a konkrét politikai ügyekbe való avatkozás – amit sohasem tett –, és az igazságtalanság bűnrészességbe hajló elfogadása között. Soha nem gyakorolt közvetlen bírálatot egyes kormányokkal vagy politikájukkal szemben, hanem magabiztosan és nyíltan tanította a Dhammát, az élet művészetét.

A helyes beszédről  így nyilatkozott meg Buddha: annak gyakorlója „úgy él, hogy összekösse azokat kik szétválasztattak... béketeremtő, békeszerető... a békét hozó szavak kimondója” A helyes beszédnek öt ismérve van: megfelelő időben hangzik el, igaz, szelíd, céltudatos és szívjósággal teli. Bár Buddhát úgy írják le, mint aki a tapasztalatokon alapuló, dogmamentes Dhammát megosztotta a nyilvánossággal, ellentmondva ezzel más emberek szokásainak vagy hagyományainak, azt soha nem a szembeszegülés vagy a térítés szenvedélyével tette. Nem volt egy karizmatikus vallás túlfűtött, profetikus zászlóbontója. Kifejtette az erőszakmentesség erkölcstanát, de azt nem népszerűsítette. Hangvétele, témái és stílusa egységes volt.

V. rész

Buddha erőszakmentességről szóló tanítását szűrőként értelmezhetjük, amelyen keresztül a tanítványai megszűrik a valóság egyes részeit. Az út iránti elkötelezettség mértéke szerint mindenkinek át kell haladnia ezen a szűrőn, ami azt követeli tőlünk, hogy megvizsgáljuk választásainkat, indokainkat, választott szerepeinket, véghez vitt és véghez nem vitt tetteinket. Egy adott eseményre – például a 2001. szeptember 11-i terroristatámadásokra – válaszul Buddha útjának különböző őszinte követői különböző eredményekre juthatnak, mivel mindannyian az önvizsgálat tükrét használják és nem a politikai megfogalmazásokat. Egy Dhamma-gyakorló úgy gondolhatja, hogy az erő alkalmazása a legjobb módszer arra, hogy a legtöbb életet mentsük meg; egy másik az erő alkalmazását céltalan bosszúként értékelheti. Valójában az eseményt követő tettek összetett sorozatában az erő alkalmazása egyszerre szolgálhatott tényleges megelőzésként a további pusztítással szemben, de akár bosszúvágyó megtorlásként is.

Mindazonáltal a Dhamma összes gyakorlója számára az alapvető kérdés ugyanaz: „Hogyan tudok én, a saját helyzetemmel, képességeimmel, fejlődésemmel és hiányosságaimmal eljutni oda, hogy a vágyaimban, szavaimban és tetteimben az erőszakmentességet hordozzam?” Egy elkötelezett meditáló erkölcse egész életen át tartó önvizsgálatból ered. Az államhoz vagy a kormányhoz való állandó kötődés hiányában az egész életen át Dhammát gyakorló hozzáállása lehet együttműködő, távolságtartó, megfigyelő és kiigazító is.

Buddha életének eleven példája és világos szóbeli közlései ellenére a Dhammát nem egyszerű megérteni, mert nem alkalmazkodik gondolati rendszerekhez és előítéletekhez. Habár hangsúlyozza a helyes társadalmi cselekedeteket, különbözik a témára összpontosító politikától vagy szociális munkától. A Dhamma hangsúlyt helyez az erőszakmentességre, de különbözik a pacifizmustól. Átfogó és rendszerezett tanítás, amely az erőszakmentességen alapul, és nem igazodik egyetlen kormányhoz, mozgalomhoz vagy valláshoz sem, mely csupán egy meditációba ágyazott életút során ismerhető meg. Gyakran inkább hiányként, mint jelenlétként írják le – a gyűlölet, rosszindulat és megtévesztés hiányaként, mindenféle nézőpont és hiedelem hiányaként. Megszünteti az önmagunkhoz való kötődést, ami a szenvedés gyökere.

Buddha sohasem mondta, hogy békét tudna hozni az egész világ számára. Látta, hogy a lények szenvedése időben és térben végtelen. Buddha egy végtelen világmindenségből szól hozzánk, amelyben a békéért folytatott napi küzdelmeink nem győzedelmesek, hanem örökkévalók. Elutasítja a kishitűséget és a cinizmust, és gyakorlati utat ígér, amely csökkenti a szenvedést, és amely magában foglalja az út mások számára történő nagylelkű felajánlását is.

Az erőszakmentesség, ahogy a Buddha tanította, minden pillanatban minden cselekvésre vonatkozott, de nem egy vigasztaló mítosz volt, amely az elkerülhetetlen valóság tagadására szolgált. A Dhamma hosszú ösvény, melynek végére ritkán jutnak el ritka kevesek, és nem egy képzelt kijárat az emberi állapot kényszereiből. Nincsenek általános megoldások, még csak erre történő utalások sem sehol a Buddha által tanított Dhammában. Követői gyakorolják az erőszakmentességet, mert az rögzíti őket az éberségben és az együttérzésben, kifejezi és erősíti a saját tudati tisztulásukat, építi a más lényekkel – emberekkel, állatokkal, és még a növényekkel is – történő azonosulásukat. Az a legkedvesebb felismerésük, hogy a tudat számít leginkább; és hogy a szeretet gyakorlása, a béke és a harmónia mindig az egyetlen megcáfolhatatlan, dogmamentes szándék, amit az emberek meg tudnak tapasztalni.

Háborúban és békeidőben, minden nap, az elkötelezett meditáló a szeretet és az együttérzés állapotában tartózkodik, amelyet kisugároz mindenkire, a jelenlegi, a hajdani volt és a leendő élőkre; az emberekre és a többi élőlényre; a jóakarókra és a rosszakarókra; nem egyetértést, hanem szeretettel teli kedvességet küldve nekik.

Az erőszakmentesség iránti odaadás az az iránytű, amelynek segítségével az egyén betájolhatja a nibbánát a látóhatáron. Ki szeretne jobban egy gyűlölettel teli szívet egy szeretettel teli szívnél?

A bejegyzés trackback címe:

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.