Vipasszaná meditáció
S. N. Goenka tanítása alapján

Mindannyian békében és harmóniában szeretnénk élni és megszabadulni az oly gyakran átélt negatív érzésektől, a feszültségtől, a zaklatottságtól, a szenvedéstől. De vajon miért nem sikerül ez? Miképp valósíthatnánk meg? E kérdésekre próbál választ adni ez a könyv.

Az élet művészete nem más, mint a bensőnkben zajló tudati és testi folyamatok mély megismerése, és ezzel a szenvedés alapvető okának feltárása. Ennek eszköze a Vipasszaná meditációs technika, amelyet bárki, világnézetétől függetlenül, elsajátíthat és gyakorolhat.

A Vipasszaná belső valóságlátást jelent, tehát a test, a tudat, valamint kölcsönhatásuk megismerésének tiszta tudománya. A Buddha tanításának lényegét tükrözi; olyannak látni a dolgokat, amilyenek azok valójában, nem pedig olyannak, amilyennek látszanak. A meditáció segítségével, a belső valóság objektív szemlélésének útján haladva, fokozatosan megszabadulhatunk belső feszültségeinktől, félelmeinktől, így egyre boldogabb és békésebb életet élhetünk – magunk és mások javára. 

A technika alapjai tíznapos bentlakásos tanfolyamon sajátíthatók el, a világ számos országában, köztük hazánkban is. Könyvünk nem helyettesíti a gyakorlást, ám így is hasznos és érdekes olvasmány. A Buddha tanításait azok eredeti formájához ragaszkodva, logikusan és gyakorlatiasan mutatja be. A gyakorlással kapcsolatban lásd a www.dhamma.hu oldalt. (forrás: Ursus Libris Kiadó)

Kedvcsinálóként három rövid részlet; kattints a "tovább" linkre!

Innen pedig az egész könyv letölthető (.pdf 30MB). Elsősorban kedvcsinálónak, mert papíron az igazi - másrészt segíthet, ha épp nincs kéznél, és épp egy részletéről beszélgetnénk e fórumon.

Részletek a könyvból:

Buddha ösvénye

A Buddha egy olyan módszert tanított, melyet minden emberi lény követhet. Ezt az utat a Nyolcrétű Nemes Ösvénynek nevezte, ami nyolc egymáshoz kapcsolódó gyakorlatot jelent. Abban az értelemben nemes, hogy bárki, aki az ösvényen halad, nemes szívű, szent emberré válik, megszabadulva a szenvedésektől.

A valóság természetébe való betekintés ösvénye ez, a valóság felismerésének ösvénye. Problémáink megoldásához pontosan úgy kell látnunk helyzetünket, ahogy az valójában van. Meg kell tanulnunk felismerni a felszíni, látható valóságot,és mögé hatolni, hogy képesek legyünk a finomabb igazság, majd a végső igazság érzékelésére, s végül a szenvedéstől való megszabadulás igazságának megtapasztalására. Adhatunk bármilyen nevet a megszabadulás ezen igazságának: nibbána, mennyország vagy bármi más, nem számít. A lényeg, hogy megtapasztaljuk azt.

Az egyetlen mód az igazság közvetlen megtapasztalására, hogy befelé nézünk, önmagunkat szemléljük. Egész életünkön át ahhoz szoktunk, hogy kifelé figyeljünk. Az érdekel, hogy mi történik kívül, mit csinálnak mások. Ha egyáltalán megpróbáltuk vizsgálni önmagunkat, tudatunk és testünk rendszerét, saját cselekedeteinket és önmagunk valóságát, nagyon ritkán tettük azt. Ez az oka annak, hogy nem ismerjük önmagunkat. Nem ismerjük fel, hogy milyen ártalmas számunkra ez a tudatlanság, és mennyire a bennünk lévő erők szolgáivá válunk, s mindennek tudatában sem vagyunk.

A belső sötétséget az igazság megértésével kell száműznünk. Meg kell valósítanunk saját természetünk belső valóságlátását azért, hogy megérthessük a létezés természetét. Ezért a Buddha által mutatott ösvény az önvizsgálat, az önmegfigyelés ösvénye. Azt mondta:

„Ugyanebben az emberi testben, melynek része a tudat és az érzékelés, megismerem az univerzumot, annak keletkezését és megszűnését, és a megszűnéséhez vezető utat.” A teljes világegyetem és a természet törvénye, ami alapján az működik, megtapasztalható bensőnkben. S mindezt csakis ott, a bensőnkben tapasztalhatjuk meg.

Az ösvény a tisztulás ösvénye is. Az önmagunkra vonatkozó igazságot nem intellektuális kíváncsiságból vizsgáljuk, hanem határozott céllal. Önmagunk szemlélése útján először tudatába kerülünk rögzült reakcióinknak, az előítéleteknek, melyek elhomályosítják tudatunk éleslátását, elrejtik előlünk a valóságot és szenvedést okoznak. Felismerjük a felhalmozott belső feszültségeket, melyek ingerültté tesznek és szenvedést okoznak, és ráébredünk, hogy mindezektől megszabadulhatunk. Fokozatosan megtanuljuk, hogyan engedjük őket feloldódni, s ezáltal tudatunk tiszta, békés és boldog lesz.

Az ösvényen való haladás folyamatos gyakorlást igényel. Hirtelen áttörések jelentkezhetnek, melyek a kitartó erőfeszítések eredményei. Lépésről lépésre kell haladnunk, de az eredmények minden lépésnél azonnal jelentkeznek. Nem azért haladunk az ösvényen, hogy gyűjtsük az eredményeket, amelyeknek valamikor a jövőben örülhetünk majd, s nem is azért, hogy halálunk után egy olyan mennyországba jussunk, melyről itt csak sejtésünk van. Az eredményeknek konkrétnak, életszerűnek, személyesnek és a jelen pillanatban megtapasztalhatóaknak kell lenniük.

Ez elsősorban gyakorlásra szolgáló tanítás. A Buddhában vagy tanításaiban való hit nem segít megszabadulnunk szenvedéseinktől, s ugyanígy az ösvény intellektuális megértése sem. Csak akkor hordoznak számunkra értéket, ha inspirálnak bennünket, hogy a tanításokat a gyakorlatban alkalmazzuk. Csak a Buddha tanításainak tényleges gyakorlása hozhat számunkra konkrét eredményeket és teheti jobbá életünket. A Buddha ezt mondta:

"Hiába fújja valaki kívülről a sok tanítást, ha nem gyakorolja azokat, gondatlanul jár el, mint a gulyás, aki más teheneit számlálja; nem élvezheti az igazságkeresőnek járó jutalmakat az élettől. Más viszont, aki lehet, hogy csupán néhány szót képes recitálni a tanításból, de a Dhamma szerint él, az elejétől halad az ösvényen, egészen a célig, s élvezheti az igazságkeresőnek járó jutalmakat az élettől."

Az ösvényt követni kell, a tanításokat valóra kell váltani – egyébként értelmetlen az egész.

Nem szükséges, hogy valaki buddhista legyen ahhoz, hogy a tanítást gyakorolja. A címkék lényegtelenek. A szenvedés nem ismer megkülönböztetést, mindenkire egyformán igaz; ezért a gyógyírnek ahhoz, hogy segítségünkre legyen, mindenki által alkalmazhatónak kell lennie. Nemcsak a világtól visszavonult emberek gyakorolhatnak. Természetesen szükség van olyan időszakra, amikor minden időnket annak szenteljük, hogy elsajátítsuk a módszert, de ezt követően a tanításokat mindennapi életünkben kell alkalmaznunk. Aki lemond otthonáról és világi kötelességeiről azért, hogy kövesse az ösvényt, annak sokkal intenzívebb gyakorlásra nyílik lehetősége, a tanítás sokkal mélyebb szinten történő befogadására, s ennek eredményeképpen gyorsabb fejlődésre. Ugyanakkor annak, aki világi életet él, különböző feladatokat kell ellátnia, ezért csak meghatározott időt fordíthat a gyakorlásra. De attól függetlenül, hogy valaki szerzetes vagy világi ember, alkalmaznia kell a Dhammát.

A Dhamma csak akkor hoz eredményt, ha alkalmazzuk. Ha ez tényleg a szenvedésből a békébe vezető út, akkor ahogy a gyakorlásban fejlődünk, úgy válunk egyre boldogabbá, sokkal harmonikusabbá mindennapi életünkben, és békében élhetünk önmagunkkal. Ezzel párhuzamosan másokkal való kapcsolataink is jóval békésebbé és harmonikusabbá válnak. Ahelyett hogy tovább növelnénk a társadalomban meglévő feszültségeket, képessé kell válnunk arra, hogy hozzájáruljunk mások boldogságához és jólétéhez. Az ösvény követése azt jelenti, hogy a Dhamma szerinti életet, igaz és tiszta életet élünk. Ez a helyes módja a tanítás alkalmazásának. A helyesen gyakorolt Dhamma az élet művészete.

A valódi boldogság

Egyszer megkérték a Buddhát, hogy magyarázza el, mi a valódi boldogság. Felsorolt különféle jó cselekedeteket, melyek a boldogsághoz vezetnek, és valóságos áldást jelentenek. Mindezen áldások két kategóriába sorolhatók: a család és a társadalom iránti kötelezettségek teljesítésével olyan cselekedeteket végezni, melyek hozzájárulnak mások jólétéhez, és olyan cselekedeteket végezni, amelyek tisztítják a tudatot. Az egyén jólléte elválaszthatatlan másokétól. És végül ezt mondta:

Az élet hullámhegyei és hullámvölgyei között
a tudat mégis rezdületlen marad,
nem panaszkodik, nem hoz létre szennyeződést, mindig
biztonságban érzi magát;
ez a legnagyobb boldogság.

Nem számít, mi bukkan fel saját testünk és tudatunk mikrokozmoszában vagy a külvilágban, képesek vagyunk szembenézni vele – nem feszültséggel, elfojtott sóvárgással vagy elutasítással, hanem teljes könnyedséggel, a tudat mélyéről fakadó mosollyal. Semmilyen helyzetben – legyen az kellemes vagy kellemetlen, kívánt vagy nem kívánt – nem leszünk ingerültek, s a mulandóság megértésével tökéletes biztonságban érezzük magunkat. Ez a legnagyobb áldás.

Annak tudata, hogy a saját mesterem vagyok és hogy semmi sem kerekedhet felül rajtam, hogy mosolyogva el tudok fogadni mindent, amit az élet hoz – a tudat tökéletes egyensúlyát, a valódi megszabadultságot jelenti. Ezt a Vipasszaná meditáció gyakorlásával itt és most el lehet elérni. Ez valódi semlegesség, nem negatív hozzáállás vagy passzív zárkózottság.

Nem a világ problémái elől menekvést kereső, a fejét a homokba dugó ember vak beletörődése, fásult közönye ez. A tudat valódi egyensúlya a problémák és a valóság szintjeinek teljes tudatosságán alapul.

A sóvárgástól és elutasítástól való mentesség nem érzéketlen, közönyös hozzáállást jelent, amikor valaki a saját megszabadulását élvezi, miközben nem gondol mások szenvedésére. Épp ellenkezőleg: az igazi semlegességet „szent elfogulatlanságnak” nevezik.

Ez dinamikus minőség, a tudat tisztaságának a kifejeződése. Amikor tudatunkat megszabadítjuk a vak reakció rögzült szokásától, akkor az először lesz képes kreatív, pozitív cselekedetek megvalósítására, ami produktív és jótékony önmagunk és mindenki más számára is. A semlegesség mellett megjelennek a tiszta tudat más minőségei is, mint a jóakarat, a szeretet, amely viszonzás és elvárás nélkül keresi mások jólétét; az együttérzés mások gyengeségei, szenvedései láttán, és az együtt érző öröm mások sikere és jó szerencséje láttán. Ez a négy tulajdonság törvényszerű eredménye a Vipasszaná gyakorlásának.

Korábban mindig megpróbáltuk megtartani azt, ami jó volt nekünk, ami pedig rossz, azt igyekeztünk másoknak továbbadni. Most viszont megértjük, hogy saját boldogságunkat nem érhetjük el más kárára, és csupán az hoz boldogságot, ha másokat is boldoggá teszünk. Ezért arra törekszünk, hogy megosszunk másokkal minden jót, amivel mi rendelkezünk. Miután megszabadulunk a szenvedéstől és megtapasztaljuk a megszabadultság békéjét, felismerjük, hogy ez a létező legmagasabb jó. Ekkor az ember azt kívánja, hogy mások is tapasztalják meg ezt a jót, és találják meg a szenvedésükből kivezető utat.

A Vipasszaná meditáció logikus eredménye: a mettá-bhávaná, a jóakarat kifejlesztése a többi ember irányába. Lehet, hogy korábban is hangoztattuk ezt, de a tudatunk mélyén jelen volt még a sóvárgás és elutasítás. Most bizonyos fokig megszűnik a reagálás folyamata és az önösség régi szokása, s a jóakarat természetesen árad a tudat mélyéről. Ez a jóakarat a tiszta tudat támogató erejével nagyon erőteljes tud lenni, és békés, harmonikus légkört teremt mindenki javára.

Vannak, akik azt hiszik, hogy mindig kiegyensúlyozottnak lenni azt jelenti, hogy az ember többé nem élvezheti az életet annak sokszínűségében, olyan, mintha egy festő az összes színt tartalmazó palettából csak a szürkét használná, vagy mint ha egy zongorán, valaki csak a középső C-t játszaná. Ez a semlegesség félreértése. A valóság az, hogy a zongora hamisan szól, és nem is tudjuk, hogyan kell játszani rajta. A billentyűk puszta ütögetése az önkifejezés nevében csupán hangzavart okoz. Ha viszont megtanuljuk, hogyan kell felhangolni a zongorát, és megtanulunk játszani rajta, akkor zenélhetünk. A legalacsonyabbtól a legmagasabbig, a billentyűk teljes skáláját használhatjuk, és minden leütött hang harmóniát és szépséget teremt.

A Buddha azt mondta, hogy ha tudatunkat megtisztítjuk és elérjük a „tökéletességig fejlesztett bölcsességet”, akkor megéljük az „örömöt, az áldást, a nyugalmat, a tudatosságot, a teljes megértést és a valódi boldogságot”. Kiegyensúlyozott tudattal jobban tudjuk élvezni az életet. Amikor kellemes helyzetbe kerülünk, akkor tökéletesen élvezzük annak zamatát, mivel elterelés nélkül, tökéletesen tudatában vagyunk a jelen pillanatnak. Amikor pedig ez az élmény elmúlik, nem lesz rosszkedvünk. Továbbra is mosolygunk, mert tudjuk, hogy ennek törvényszerűen meg kellett változnia. Ehhez hasonlóan, amikor kellemetlen helyzetbe kerülünk, nem válunk zaklatottá, hanem megértjük azt, s ezáltal felismerhetjük, hogyan változtathatnánk rajta. Ha erre nincs mód, akkor is békések maradunk, hiszen jól tudjuk, hogy ez az élmény is mulandó, és törvényszerűen elmúlik. Tehát azáltal, hogy tudatunkat feszültségektől mentesen tartjuk, sokkal élvezhetőbb és eredményesebb életet élhetünk.

Van egy történet arról, hogy Burmában az emberek kritizálták Sayagyi U Ba Khin tanítványait, mert hiányolták belőlük a Vipasszaná meditálóhoz illő komoly viselkedést. A tanfolyam során – a kritizálók bevallása szerint – mindig komolyan gyakoroltak, ahogy azt kell, de a végén mégis mindig boldogok voltak és mosolyogtak. Amikor a kritika eljutott az egyik legjobban tisztelt szerzeteshez, Webu Sayadawhoz, azt válaszolta: „azért mosolyognak, mert tudnak mosolyogni”. Ez a mosoly nem ragaszkodásból vagy tudatlanságból fakad, hanem a Dhammából. Aki megtisztította a tudatát, nem fog szomorú arccal járni-kelni. A szenvedéstől megszabadulva természetes dolog, hogy mosolyog. Amikor az ember elsajátít egy módszert, ami a megszabaduláshoz vezet, akkor természetes, hogy boldog.

Ez a szívből jövő mosoly nem fejez ki mást, mint békét, semlegességet és jóakaratot. A mosoly, ami minden helyzetben ragyog, az a valódi boldogság. Ez a Dhamma célja.

A bejegyzés trackback címe:

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.